2014. július 22., kedd

Zuhanás a semmibe

A Klondike szinte kiesett a valós térbe,, megpördült a saját tengelye körül és elindult a közelben lévő kőzetbolygó felé, melynek felszíne a vörös ezer vendégcsalogató árnyalatában pompázott. Úgy vonzotta magához, mint egy óriási amőba, a csapdába ejtett baktériumot. Russel már akkor kapcsolt, mikor a kabin padlója hirtelen oldalra kezdett dőlni. A bal kezével megkapaszkodott az ágykeretbe, és mikor Erica sikítva lezuhant az ágy felső részéről a jobbal kinyúlt és elkapta a lányt, majd szorosan magához húzta. A szomszédos kabinokból hangos sikolyok és padlóra zuhanó testek csattanása. A fiú csak akkor jött rá, hogy ez az egész milyen meleg helyzet volt, mikor már érezte Erica testét a sajátján.
− Mondtam, hogy rossz ötlet a felső matracon aludni – suttogta a fülébe és próbálva kitörölni a padlón heverő Erica összetört és halott testének képét az agyából. A lényeg az volt, hogy megmentette. Most még.
Valahogy úgy érezte, hogy ennyivel még nem úszták meg. A hajó megrázkódott, ahogy a segédhajtóművek aktiválódtak és lelassították a zuhanást, épp annyi időt adva, hogy a pilóta egyenesbe hozza a gépet, ezzel megszüntetve a forgást és a remegést. Az utasszállító biztonságos távolságban állt meg a bolygótól. Steven azonban még most is pörögni látta a szobát, a füle zúgott, a hang betöltötte az agyát.
− Szerencsétlenke, szívem szerint most belekönyökölnék a hasadba vagy lentebb – szólalt meg Jade, lefejtette a fiú jobb karját a hasáról, felállt az ágyról, de még a háta mögött Stevenre pillantott. – Szép kapás volt.
A lány a halántékához kapott és felszisszent.
− Jó, és most? – kérdezte Russel.
− Nem tudom – válaszolta a lány.
Steven egy szó nélkül kilépett a folyosóra. Egy devriai viharzott át előtte, a kezében csomagokat szorongatott. A plafonra erősített világítótestek életre keltek, erőtlen fénnyel elárasztva a folyosót.
A Klondike belső kommunikációs rendszere elnyújtott és fülsértő sípolással kelt életre, hamarosan megszólalt a kapitány jól ismert hajó, amiből jól kihallatszott a fáradtság.
− Elnézést... – süvítő hang hallatszott, ahogy a férfi kifújta a levegőt. – A Klondike váratlan üzemzavart miatt ugrott a félreeső IS-600-as bolygórendszerbe. A kommunikációs rendszerünk és a parittyahajtómű kijavítása jelenleg is folyik. Legyenek türelemmel.
Az utasok előjöttek a kabinjaikból és elindultak a felvonó felé. A két fiatal nem tehetett mást, mint hogy követék őket.
− Itt nekem valami bűzlik – mondta Jade, miután kikerültek egy nagydarab fickót, aki elmélyülten magyarázta a saját elméletét a mellette másik férfinak, amiben kalózok és szervkereskedők is helyet kaptak.
− Végül is a hajók nem szoktak maguktól ugrani – válaszolta Russel.
− Zseniális meglátás – válaszolta Erica.
Az utasok a sétányon gyűltek össze. Kisebb beszélgető csoportokra oszlottak, de néhányan beültek valamelyik kávézóba. Erica és Steven ahhoz az asztalhoz telepedtek le, ahol előző nap még nyugodtan tudtak ebédelni. Fél órán át csak csöndben gubbasztottak egymással szemben.
− Szerinted? – kérdezte a lány újra.
− Szerintem... nem tudom – válaszolt a nekiszegezett kérdésre a fiú. Ezt jobb reakciónak találta, mint hogy elkezdje magát sajnáltatni.
A törő jobbra pillantott és a szomszédos asztalon üldögélő családot figyelte. Az apa az asztalra könyökölt, a fejét csüggedten lehajtotta a fejét, míg az anya úgy ölelte magához hároméves kislányát, mintha attól félne, hogy bármikor elszakíthatják tőle.
Felpillantott a kilátó ablakra, és a csillagokat nézve eszébe jutott, hogy ezek az apró pontok mindegyike egy külön világ, bolygókkal, amelyek lakottak és biztonságosak.
 − Russel, most te tényleg ennyit fogsz válaszolni, egész nap?
− Miért, mit válaszoljak erre? Szerinted tudom, hogy mi történik itt? – Széttárta a karjait. – Figyelj, jobbat nem tudok. Sőt, úgy érzem, hogy el vagyok átkozva!
Erica megállt és színpadiasan tapsolni kezdett.
− Olyan szépen előadtad magad. Igen, Steven Russel, a tragikus hős, aki ellen összeesküdött az univerzum. Képzeld el, hogy most én nem fogom a válladra rakni a kezed, és azt mondani, hogy jaj, Stevie, nincs semmi baj, túléled. – Közelebb hajolt hozzá. – Hawkins és Neyy bajban vannak, mi is bajban vagyunk és nem tudom, hogy kászálódunk ki belőle!
− Figyelj...
− Önként kísértelek el erre az útra, és tudod mit, nem érzem magam átkozottnak!
A többi utas egy emberként a sétány túlsó végébe fordult, ahol a kapitány közeledett. Magas, de kövér férfi volt. Egyenes vonalú orra és szája között, mint egy nagy szőrös hernyóként vastag bajusz díszelgett. Fehér nadrágot és inget viselt, tar fejét egy kék kapitányi sapka takarta. Apró, kék színű szemeiben elszántság csillogott. Persze Russelt ez inkább elbátortalanította. Oldalán egy marcona, sportos testalkatú férfi lépkedett. Szőke haját rövidre nyírva hordta, a ritkás hajszálak alól elősejlett a rózsaszín fejbőr. A tömeg kettévált előtte, a férfi a sétány közepén megállt és kifújta a levegőt.
− Tíz perce a rendszer peremén egy vykron űrhajó jelent meg, a mérete alapján egy cirkáló – mondta rezignáltan. – Ha tartja a jelenlegi sebességét, akkor egy óra...
− És mi a fenét csinálunk?! – szólalt meg egy felháborodott férfi az utasok közül, mikor az ijedt moraj elhalkult.
− Azt se tudjuk, hogy mit tesznek az elraboltakkal! – válaszolta egy idősebb nő.
Steven ránézett Ericára. A lány nyelt egyet, láthatólag ő is inkább máshol, mondjuk egy felfegyverzett űrhajón lett volna.
− Semmi jót! – hallatszott egy harmadik hang.
Russel közben felidézett mindent, amit tudott a vykronokról. Ezek a titokzatos teremtmények fejlett technológiával rendelkeztek. A semmiből tűntek elő, kolóniákra és ugrópontokra csaptak le válogatás nélkül. Ártatlanokat raboltak el aztán vittek el a mélyűr sötétjében felállított bázisaikra. Russel öt hónappal ezelőtt látott már ilyen támadást. Megrémítette az a lélektelen precizitás, ahogy kiválasztották a célpontjukat.
− Én azt mondom, hogy tárgyaljunk velük! – kiáltotta a nő.
− Mégis hogy tárgyal olyan lényekkel, akik folyékony légkörben élnek, és minket vacsorának néznek? – kérdezte gúnyosan egy fényesre csiszolt szarvú devriai. – Állítólag az embereket szeretik rostonsütve.
Erica felugrott a helyéről és felkiáltott.
− És ezt kitől tudja? – kérdezte hangosan.
A devliai meglepetten fordult oda. A fejét borító vörös pikkelyek több árnyalatnyival vörösebbé váltak. A lény kivillantotta hegyes fogait.
− Hallottam.
− És kitől? – tette fel a kérdést Erica.
− Egy csempésztől, aki ismert egy olyan embert, aki járt ott.
− Az ismerős történet – kuncogott fel Steven. – Szart se tudunk a vykronokról, ugyan kitől? Senki nem tért még vissza a területükről, egy expedicíó sem.
− Jól mondja, és ha valami nagyon jó dolgot csinálnának velünk, akkor szerintem tuti valaki visszajött volna, és azt mondaná, hogy gyertek nyugodtan, ez baromi jó, ezek a vykronok nagyon kedves lények, gyertek nyugodtan, mert ők bizony a légynek sem ártanak – mondta gúnyosan Erica és visszaült.
Steven a lányra mosolygott, az pedig egy biccentéssel viszonozta a gesztust.
− És mit csináljunk? – szólalt meg a devriai.
Erica ledöbbent, hogy pont neki szegezi a kérdést. Úgy fordult mindenki a lány felé, mintha csak valami kísértet jelent meg volna a semmiből.
− Megvédjük magunkat – szólalt meg a kapitány. – Vannak sínágyúink, és ha feljutnak a vykronok, akkor egy ideig ellent tudunk állni.
A másik férfi, aki valószínűleg az elsőtiszti szerepkört töltötte be a hajón előrelépett.
− Hat biztonsági őr van a hajón – szólalt meg a férfi −, az optimális tizennyolc helyett. Ennyi ember akkor is nehezen tudná tartani ezt a hajót, ha mivel állunk szemben. A technikusok már dolgoznak a parittyahajtómű megjavításán, de ez beletelhet kettő vagy három órába. Addig vissza kell tartani az esetleges támadókat, ehhez önként jelentkezőkre lenne szükség. Olyan embereket keresek, akik kaptak fegyveres kiképzést, és hajlandóak lennének időt nyerni. Van itt valaki?
Russel látta, hogy először egy manot szőrös mancsa emelkedett fel, utána két tagbaszakadt, katonásan felnyírt hajú fickó is jelentkezett, akik úgy hasonlítottak egymásra, mintha ikrek lennének, utoljára Jade nyújtotta a kezét.
− Mit csinálsz? – hajolt közelebb a lányhoz.
−Azt, aminek látszik. Figyelj, már ott elköteleztem magam, hogy kinyitottam akkor a számat.
− Ezt nem engedhettem.
− Te meg nem irányíthatsz – vágott vissza Jade. Felállt és elindult az első tiszt felé, aki az összeíráson ügyködött. Steven erősen markolta az asztal szélét, és mikor Jade elhaladt mellette felállt és a nyomába eredt. A felvonó előtt érte utol a lányt.
− Nem teheted ezt! – ripakodott rá.
A lány a fiú szemébe nézett, a kezei ökölbe szorultak.
− Ó, és te ki vagy nekem, az apám? – riposztozott a lány.
– A barátod.
− Figyelj, baráthoz képest kicsit túlságosan aggódsz – válaszolta Erica. – Amúgy is azért jöttem veled, hogy megvédjelek téged. Hát ez egy olyan helyzet, hogy bizony védelemre szorulsz.
− Mi lesz, ha megsérülsz?
A lány vállat vont.
− Akkor elterülök a földön és ordítok, hogy jaj, megsérültem.
− És ha meg...
− Az nem fog megtörténni – válaszolta Jade. – Nekem még sok dolgom van ebben a világban. És ismerhetnél már engem annyira, hogy tudd: bármi is következik, nem fogok egy sarokba kussolni és várni. Igen, félek, én erre csak egy valamit tudok mondani: majd csak kiderül. Tehát menjél szépen a kabinba, ülj le az ágyra és csináld azt, amit ilyenkor szoktál.
Russel úgy érezte, hogy hatalmasat zuhant a lány szemében.
− És mit akarsz tőlem? – kérdezte végül.
− Túl bonyolult, hagyjuk. Miután túl leszünk ezen az egészen, akkor majd megbeszéljük.
A három másik önkéntes is megérkezett. A lány csatlakozott hozzájuk és beszállt a liftbe, faképnél hagyva Stevent.
Az ajtó bezárult, a lány eltűnt Steven szeme elől. A törő közben lehunyta a szemeit és próbálta leküzdeni azt a balsejtelmet, hogy talán soha többé nem beszélhet a lánnyal, normális körülmények között.

 
Donald Franklin, a Klondike kapitánya az eligazítás után rögtön a hajó hídjára indult. Utálta ezt a munkát, de őt úgy képezték ki a Domíniumi Haditengerészetnél, hogy minden egyes feladatát vigye véghez. Ezt ő meg is tette, mind a XI. Skrudd háború, mind a vegai konfliktus alatt, úgy, mint az utóbbi években, mikor a Klondike-ot a parancsaival elvezette A-ból a B-be, minden probléma nélkül.
Most már értette, hogy miért is volt rossz előérzete mikor felébredt, és lehajtotta a szokásos, alkoholmentes rumját. Valami meg fogja törni ezt a szerencseszériát, pont úgy, mint harminc évvel ezelőtt. Akkoriban még fiatal volt, büszke. Szélcserzett arcát dús fekete szakáll takarta, és nem eresztett sörpocakot. A hajójával, HDSS Brünhildával hasította az űrt . Abban az időben a crazeeriak és a malassrizi faj háborúzott egymással. Persze mindkét fél kereskedelmi és más kapcsolatban állt hol a Vegai Szövetséggel, hol a Humán Domíniummal.
A crazeeriak számára rosszul állt a háború, az ellenség minden rendszeren kívüli kolóniájukat elfoglalta és erőikkel már az anyabolygót bombázták. Franklin azt kapta feladatul, hogy segítsen kimenekíteni a Domínium bolygón tartózkodó katonai tanácsadóit és a kormányzat néhány fontosabb tagját. Egy szomszédos bolygórendszerben várták a menekülőhajót. Minden jól ment, biztonságban ugrottak.
Azonban a következő ez utánrajtuk ütöttek a malassrizi cirkálók. A gyors és jól felfegyverzett hajók megkerülték a Brünhilda védelmét, lecsaptak a teherhajóra és szétlőtték. A csatahajót beüldözték egy csillagködbe, hetekig cirkáltak ott. Ha csak feltűnt a hajó valamelyik része a csillagközi anyagból, azonnal tűzet nyitottak. Két hét is eltelt így, mire elkotródtak.
Mire visszatértek a flotta Gamma Indri rendszerbeli bázisára, a hajót és legénységét eltűntnek nyilvánították. Az odavezényelt flottát megtépázták a malassrizi martalócok támadásai. Már a szektorból való kivonuláshoz készülődtek, és ez lehetővé tette az ellenséges armada vezetőivel kötött tűzszünet. A Tellusig vezető úton a többi hajó kapitányán erőt vett a „te hibád” kór. Valamiért úgy gondolták, hogy talán a Brünhilda fedélzetén valami galaktikus erejű szuperfegyver volt, vagy esetleg Donaldról derült ki, hogy milyen félelmetes, eddig magában fel nem fedezett stratégiai képességekkel rendelkezett. Vagy bármivel, amivel megfordíthatták volna az egész konfliktus végkimenetelét. Donald persze ezt magára vette. Leszerelt a flottától, aztánhogy kitöltse üres napjait és felejtse még az egyenruha emlékét is az italba menekült.
Persze miután megismerkedett a későbbi feleségével és munkát vállalt a Palmar Űrtársaságnál, leszokott róla. Gyötrelmes volt, de megérte. A kezei ökölbe szorultak, mikor arra gondolt, hogy talán most újra elvehetik azt, amit az élete jelentett a számára.
A híd sokkal levegősebb és otthonosabb volt, mint egy Domínium csatahajóé. A szemközti falat egy hatalmas, ívelt keretű kilátó ablak foglalta el. A kapitányi szék egy korláttal elválasztott emelvényen foglalt helyet. A kormánykonzolnál egy Kevin Reynolds nevű simaképű, tellusi fiú üldögélt, az idegességről csak a homlokán csillogó izzadtság és a széke karfáján doboló ujjai árulkodtak.
− Jelentést – szólalt meg Franklin mikor beült az ülésbe.
− A vykron hajó folytatja az előrenyomulást, úgy fest, hogy nem sejtenek semmit.
−. A saját és ne az ellenség agyával gondolkodjon.
A szék megreccsent alatta, ahogy hátradőlt. Biztonságban érezte magát továbbra is, de a lelke mélyén tudta, hogy bármikor elszabadulhat a pokol. Nem fogja magát és a hajóját ingyen adni.
− Csak...
− Nem hazudok. Ez kemény lesz, nekünk annyi dolgunk van, hogy kijussunk élve.
Davidson első tiszt ekkor lépett be az irányítóba és foglalta el a helyét a sínágyuk konzoljánál, a kapitányi széktől jobbra.
− Felfegyvereztem az önkénteseket. Remélem, hogy megéri, amit csinálunk.
− Ha ezt túl akarjuk élni, akkor bizony tennünk kell valamit. Legalábbis én nem fogom ölbe tett kézzel végignézni. Mindenkit éppen és egészségesen akarok, hazavinni. Reynolds, gyorsítsa fel a gépet és váljunk el a bolygótól.
Az űrhajó elkanyarodott a bolygókörüli pályáról, az irányítóterem megremegett, amikor a hajtóművek nagyobb energiára kapcsoltak.
− A vykron cirkáló is felgyorsult! – kiáltott fel Reynolds. – Felénk tart!
− Jó, tartsa a pályát. Csak egyenesen feléjük! – kiáltotta. A hajtómű dorombolása fokozódni kezdett, betöltötte az irányítóterem bejáratát. Egy apró pont jelent meg a távolban, ami egyre nagyobb és nagyobb lett. Jól kivehetővé vált a vörösesbarna keskeny hajótest a széles, ellipszis alakú orr, és a két oldalt meredező plazmaágyúk és ionágyuk.
Donald a belső komhálozaton keresztül kapcsolatba lépett a gépházzal.
− Amint szólok, engedjék ki a tartalék plazmát! – kiáltotta Franklin. – Ne kérdezzen rá, miért. Reynolds forduló!
Az irányítóterem hirtelen megpördült, hátat fordított a nála ötször nagyobb cirkálónak.
− Gyerünk!
Kilcsenko, a főgépész valami idegen, nem emberi nyelven káromkodott, de legalább eleget tett a parancsnak.
A vykron cirkáló hamar beérte őket. A kék plazma sugárban hagyta el a hajó hátsó részét. Egy harminc méter széles, kéken izzó gázfelhővé összeállva. A cirkáló nagyobb sebességre kapcsolt, és jobbra kanyarodva próbálta kikerülni a fagyott állapotban lebegő üzemanyagot.
Franklin szíve szinte a torkában dobogott, a ruhája az izzadt mellkasához tapadt. Az ilyesfajta izgalom az ő korában nem volt megengedhető, persze évekkel ezelőtt még élvezte is volna.
− Reynolds, forduló megint!
A Klondike egy vadászgép fürgeségével fordult szembe üldözőjével. A kapitány torka és szája kiszáradt. A mellkasához kapott, úgy érezte magát mintha vasmarok szorította volna össze a szívét.
Felnyögött, de nem ájulhatott még el.
− Tűz! – üvöltötte, és leroskadt. Az irányítóterem megrázkódott, ahogy az orrba szerelt sínágyúk tűzet nyitottak. A felforrósított fémlövedékek szinte kettészelték a felhőt. A fagyott hidrogénkristályok fényes reakció kíséretében váltak gázneművé. A vykron hajó pokolbeli leviatánként emelkedett ki a tűzgolyóból, a burkolatát végignyaló lángnyelvek szinte folyékonynak tűntek.
Ha sikerült elintézni a fegyverzetét, akkor már győzött is. Időt nyert. A gépészcsapat most térhetett vissza a parittyahajtómhöz, és kezdték meg kijavítani azt a hibát, ami miatt ide kerültek.
− Uram! Valamit találtunk. Valamit ráerősítettek a hajtóműre – hallatszott Kilcsenko izgatott hangja. – Ilyet még nem láttam. Nagyon ráerősítették, de...
Sziszegés hallatszott a komból, aztán Kilcsenko fájdalmas üvöltése.
− Valami gázt lövell ki!
A férfi hangja köhögésbe fulladt.
Öt jó ember halálának hangja. Franklin érezte, hogy a tüdeje a bordájának feszül. A bal karján zsibbadás futott végig.A kapitány ki akarta adni az utolsó parancsot, de a fájdalom újult erővel nyílalt a szívébe. Hirtelen kizuhant a székéből és a padlóra zuhant.
− Uram, jól van? – lépett oda Davidson hozzá. A kapitány felpillantott, csak a közeledő vykron hajót tudta figyelni. Mindenki elcsöndesedett.
− Elkéstünk – nyögte ki végül, és az infarktus végleg legyőzte, ahogy az ellenség is.
Még időt sem nyertem!
Felköhögött, és imádkozni kezdett minden, a fedélzeten lévőért. Nem sikerült, újra.

 
A Klondike raktere szinte a sétány negatív tükörképének tűnt. Középen egy kisebb út haladt, két oldalán konténerek magasodtak. A másik végéből a légzsilip nyílt. A biztonsági őrök és a négy önkéntes - köztük Erica - az egyik ilyen óriási konténer árnyékában álldogáltak. A fegyverraktárban magára vett golyóállómellényt, comb és lábszárvédőt kapott magára, és egy vaskos és nehéz, ósdi GM-9-es gépfegyvert.
Erica utálta bevallani, de kényelmetlenül érezte magát a többi fegyveres között. Talán azért, mert ő volt az egyedüli nő a sok férfi között. Mindannyian marcona és kemény fickóknak tűntek, akiken a félelem legapróbb jele sem látszott. Felnyitották egy ládát, amiben előfőzött ételek tasakjai sorakoztak. Az egyikük felbontotta, és felnevetett.
− Kengururagu és burgonya! – kiáltotta, és elkezdte önfeledten kanalazni. – Ti mit húztatok?
− Nálam bolognai spagetti – válaszolta, megszagolta. – Utálom a gombát, és ezen még sajt sincs.
Egy sötét bőrű férfi, izmokkal dagadozó karokkal beleszagolt a zacskóba.
− Tejszínes-currys csirke, rizzsel.
− Az Indonéz tartományból?
− Honnan tudjam? A szaga alapján szerintem akár az Arcturusról is hozhaták. Kéred?
− Aha – mondta a spagettis, és kicserélték az élelmiszeres csomagjaikat. A biztonságiak úgy kezdtek el vacsorázni, mintha nem tartana feléjük egy vykron cirkáló.
Erica irigyelte őket a nyugalmukért. Az egyik ládának vetette a hátát, és úgy nézte a bensőséges jelenetet. Tudta, hogy valójában neki akarnak imponálni, kivéve a manotot. Eleget látta már Neyy-t, hogy tudja,  szinte természetes náluk a buddhai nyugalom, és ezt képesek másokra is rátapasztani. Erica ezért is követte úgy a teremtményt, mint a kiskacsa az anyukáját.
− Amúgy mi a neved? – kérdezte a manotot.
A macskaszerű teremtmény felszisszent.
− Seyen – válaszolta a manot és betárazta a fegyverét. Erica már korábban megfigyelte, hogy a lény sokkal karcsúbb és alacsonyabb volt Neyynél, a hangja is vékonyabban csengett, valamint a bundája is citromsárgában pompázott. A vállát és fejét fedő sörényt hosszú, lelógó tincsekbe fonta. Kék szemeiben melegség csillogott.
− Az enyém meg Erica.
− Messziről érzik, hogy félsz – válaszolta. Az egyik nagydarab biztonságis Ericára mosolygott. – Hímek, még akkor is szeretnének imponálni neked.
− Hátra fognak küldeni, mikor kitör a buli. Igaza volt Russelnek, nem kellene itt lennem.
Seyen lehajtotta a fejét, a loknijai a mozdulattól megrázkódtak.
− Nekem is a Fluke rendszerbe kellene találkoznom egy megrendelővel. Amúgy tudtad, hogy egy manot hat harcossal ér fel, de egy manot nő tizenkettővel?
− Ismerek egy manotot. Ő nem lenne ennyire optimista ebbe a helyzetben.
− És, milyen színű a bundája?
− Ezt miért kérdezed?
− Jó, akkor úgy kérdezem, hogy tudsz róla, hogy van e valakije?
− Neyyről? Hát, ő nekem mindig is agglegénynek tűnt.
− Neyy – ízlelgette magában a nőstény a nevet. – Ez a név rosszul hangzik. Olyan egyszerű és nyers, általában a faragatlan hímek viselik ezt.
− Neyy inkább csöndes.
− Csöndes – Seyen bólintott, a tincsei lengeni kezdtek. − Ha túljutunk ezen, majd bemutatsz neki?
− Hé, még csak nem is láttad.
A manot beleszimatolt a levegőbe. Erica ekkor jött rá, hogy ez alatt az egy év alatt, amit a Külűrben, és úgy a szülővilágának biztonságán kívül töltött, szinte semmit nem tudott.
− Érzem rajtad a szagát. Egész kellemesnek tűnik.
− Jó, erre nem tudok mit mondani, de elmondom Neyynek, ha még egyáltalán találkozok vele.
A lány érezte, érezte, hogy hirtelen felgyorsultak.
A hatalmas terem ekkor fordult meg a tengelye körül. Jade időben kapaszkodott meg a láda felszínét borító bordázatba. A vacsorázó biztonságiak nem voltak ilyen szerencsések. Neki estek az asztalul szolgáló ládának, elejtették az önmelegítő tasakokat, amikből kiömlött a bennük lévő különféle állagú, színű és illatú étel. Az a biztonsági, aki a currys csirkéjét a bolognai spagettire cserélte a padlón négykézlábra állva hányt. Már nem tűnt annyira keménynek, remegő végtagokkal és kigúvadó szemekkel. A többiek felugrottak a padlóhoz, és ők is követték Erica példáját.
A következő forduló így nem érte őket váratlanul, aztán a következő pillanatban az űrhajó fokozatosan lelassult és megállt. És nem mozdult.
Erica már tudta, hogy hamarosan kezdődni fog. Mióta a Külűrben élt, azóta kialakult a jövő érzékelésének valamiféle képessége.
− Figyelem! – hallatszott az első tiszt hangja a hangosbemondóból. – A vykron hajó hamarosan beér minket. A raktérben lévő védelmi csapat készüljön fel a behatolókkal való harcérintkezésre.
− Harcérintkezés! – csattant fel a felnyírt hajú ikerpár egyik, fiatalabbik tagja. – Ez tudjátok mit jelent? A vykronok bejönnek, lövöldöznek egy sort, mi meghalunk. Aztán a többieket is kinyírják és megeszik vacsorára.
Hát persze, de nem biztos, hogy ebben a sorrendbe− gondolta Erica, de inkább tartózkodott attól, hogy kimondja. Az ott lévők többsége valószínűleg egy kalóztámadást sem látott még. A vykronok megesznek minket vacsorára. Nem tudni, hogy szó szerint vagy a szó metaforikus értelmében, de egyik sem valami kecsegtető dolog.
− Jó, mindenki fedezékbe – mondta az a fickó, aki a biztonságiakat vezette. Magas, szőke férfi volt, hihetetlen hosszú lábakkal és kezekkel, valamint megnyúlt csontos arccal. Valami Watsonnak nevezte magát.
Kibiztosította a gépfegyverét, szürkéskék szemeiben az elszántság csillant meg.
− A légzsilipen keresztül fognak jönni, mindenre lőjenek, ami beteszi a lábát a raktérbe.
Erica és Seyen balról a második fémkonténer mögé húzódtak. A többi biztonságis olyan pozíciót foglalt el, hogy teljesen tűz alá vegyék őket.
− Biztosan kísérletezni fognak rajtunk. Hibridizációs kísérletek, vagy a szerveinket tartósítják – motyogta a currys csirkés fickó, aki szemmel láthatóan elsápadt.
− Legyen már elég ezekből a XX. századi rémmesékből, ember! – kiáltott vissza Watson. A padló enyhén megremegett, amikor a vykron cirkáló hozzásimult a Klondikehoz, hangos sziszegés futott végig a helyiségen, aztán ocsmány, cuppanás töltötte be a termet.
Az ajtón túlról nehéz léptek csattogása hallatszott, jelezve, hogy a támadók a zsilipnél jártak. Erica nyelt egyet, a szíve hevesen kezdett el dobogni. Elkezdődött – jegyezte meg magában. Most már nem érdemes azon sírni, hogy mi lenne, ha nem követted volna Stevent az űrhajóra. A francba, mi lesz Stevennel?
Egy könnycsepp gördült végig az arcán Villámgyorsan letörölte. Az ajtó félresiklott félre, és az első támadó ekkor érkezett be rajta. A sötétségből egy fegyvercső siklott elő, aztán gyíkra emlékeztető feje jelent meg.
Erica sok mindenre számított, de erre nem. Az egyik bal hátsó láda mögül lövés hallatszott. A hüllőlény testén kék sebhelyeket téptek a gépfegyverből leadott sorozatok. A lény el se terült a padlón, hamarosan az ajtón túlról még hat hüllőszerű humanoid rontott elő. Erica szerint mintha csak ostorral kergették volna őket. Még hármat leszedtek, míg a behatolók fedezékbe húzódtak a légzsiliphez közeli konténerek mögött, és összpontosított zárótűzzel fedezték a további támadókat. Már nem is volt olyan reménytelen a helyzet, hiába volt már legalább két tucat skrudd a raktérben. Egyszerű sínkarabélyokkal lőttek, de mikor kifogyott a lőszer, egyesek eldobták a fegyverüket,  kést kaptak elő és úgy próbálták megrohamozni a ládák jelentette fedezéket.
Végig ezek lettek volna a vykronok? – kérdezte magától Jade, ahogy előhajolt a fémláda mögül, és leszedett egy benyomuló katonát.  Valami okosabb skrudd vezér fogta magát és a sleppjét, visszavonultak az ismeretlen területre, saját birodalmat épített ki, és onnan csapatja a rajtaütéseit. Erica megeresztett egy sorozatot az egyik láda mögött előtűnő hüllőfejre és közben folytatta a gondolatfolyamot.
És mivel a skrudok olyan sokan vannak, ezért bármikor toborozhat katonákat magának, bárki is legyen az. Sőt, mivel ezek a lények hasonlítanak egymásra, talán ügynököket is küldhet a civilizált űrben. Skruddok, könnyen megölhetőek, ostobák. Ha ez kiderül, akkor a Domínium küld egy egész flottát ide, hogy kifüstölje őket, vagy a Nogura. A currys csirkés fickó örömében felkiáltott, miután egy sorozattal letépte egy skrudd karját, aztán fejbe lőtte. Egyre kevesebben jöttek át a zsilipen, a hüllőlények rohama csillapodni kezdett.
Ha raktérben volt is skrudd, az már vérbe fagyva hevert a padlón.  Watson és a curry csirkés fickó kiléptek a fedezékükből, és jobban megnézték a hullákat.
Erica a kronométerére pillantott, meglepve tapasztalta, hogy az egész még csak egy negyed óráig sem tartott. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a rettegett vykronok valójában olyan köznapi és mindenhol előforduló lények, mint a skurddok. De a fedezékből sem mert előlépni. Valami nem stimmelt, rápillantott Seyenre. Úgy festett, hogy a manot is osztotta ezt a véleményt.
Watson odébb rúgta az egyik halott skruddot, aztán a többiek felé fordult.
− Csak ennyi?
− Ezektől paráztunk? – kérdezte az ikrek másik tagja. – Csak skruddok!
A srác a hullákkal teli terület közepére lépett, és párszor belelőtt az egyikbe, és a nyitott légzsilip felé pillantott.
− Győztünk – kiáltotta a currys csirkés.
Erica elgondolkodott, hogy Hawkins mit reagálna. Előbb döbbenten nézte volna a skruddokat, utána pedig hangosan felröhögne.
Nem láttál még skruddot?−Jutottak eszébe Hawkins szavai. − Jó, a civilizált területeken nem is nagyon fordulnak elő. Ezek agresszívak, gonoszok és csak a náluk erősebbnek hódolnak be. Ez általában egy másik skrudd, vagy valami náluk is okosabb és gonoszabb teremtmény.
A felismerés fájdalmasan nyílalt belé. Jade azonnal előugrott a rejtekéből, ki a sétány közepére és felkiáltott.
− El onnan, fedezékbe!
Sziszegés hallatszott, a zsilipből füst kúszott elő, kígyóként csúszott végig a ládák között, megült és minden mást eltakart. A három biztonsági döbbenten pillantott körbe. A lány csak ennyit látott, a currys csirkést és Watsont elnyelte a mesterséges köd, de a második iker alakja még jól látszott.
− Gyorsan!
A férfi akkor kapcsolt, amikor már közelről hallatszottak a támadók léptei. Ezek valahogy lassabbaknak, méltóságteljesebbeknek és vészjóslóbbaknak tűntek.
Erica megragadta a fegyverét, az ujjai a ravaszra szorultak. A támadás épp úgy váratlanul érte a lányt, mint ahogy az ikerpár másik tagját érhette. A férfi megfeszült amikor a füstből érkező vörös plazmasugár hirtelen hátba találta, átvágta magát a gerincén és egy véres krátert robbantott a mellkasába. Ericának nem kellett Russel hadigépezet mániájával rendelkeznie, hogy tudja a plazmafegyvereket a technológia jelenlegi állása szerint csak fregattnál nagyobb űrhajóra lehet rászerelni.
Újabb két lövés hallatszott, padlóra dőlő holttestek puffanása elárulta, hogy a másik két biztonsági is halott már. A biztonságiak közötti katonás rend hirtelen megbomlott, a hátul lévők elindultak a terem kijárata felé. Ekkor a füstből előbukkant egy rémálomba illő alak. Erica három méteresnek becsülte. Roppant vállaiból hosszú és izmoktól dagadozó, brutális karok nőttek ki járás közben előredőlve ezekre támaszkodott, míg a testsúlyának nagy részét vastag és rövid hátsó lábai hordozták. Görnyedt hátán egy jókora púp emelkedet. Mikor áttrappolt a halott skruddokon, hirtelen megállt, felágaskodott és felüvöltött.
A mellkasát és a vállait szürkéskék mellvért takarta. Jade csak most tudta kivenni a bestia zöld szarupikkelyekkel borított bőrét. A legborzalmasabb látványt a feje nyújtotta. Hosszú előugró torz állkapcsának elülső részéből két, jókra ívelt agyar pár nyúlt felfelé. Keskeny, mégis jókora orrlyukai folyamatosan szimatoltak, míg apró, előreálló hüllőszemei ide-oda mozogtak zsákmány után kutatva.
Szóval ez egy vykron.
Már a lény puszta megjelenése is elég volt, hogy a védők arcvonala megbomoljon, és az eddig jól működő terv káoszba fulladjon. Az ikrek egyetlen életben maradt tagja előugrott a fedezékből, a vállához emelte a fegyverét és a teremtményre lőtt. A vykron azonban már időben jobbra tért ki, felszökkent az egyik láda tetejére és a férfi mellé ugrott. Egy ütéssel a földre küldte, Erica hallotta a fickó bordáinak roppanását, de a bestia nem állt meg ennél. Rongybabaként kapta a markába a szerencsétlent és a padlóra lökte a hátára taposott. A következő pillanatban megragadta a férfi fejét majd teljes erejéből megrántotta.
A kettéhasadó szövetéhez hasonló hang, aztán nedves csattanás hallatszott. Erica még időben elfordult, de még így is látta, hogy a férfi felső teste a teremtmény kezében maradt, a dereka helyén gerince alsó része lógott. A vykron felüvöltött és nekivágta a félbetört hullát az egyik doboz oldalához.
Három másik biztonsági ekkor indult meg a raktér kijárata felé, a füstből emberszerű, izmos harcosok törtek elő. Izmos testüket szürkéskék vértezet borította, míg az arcukat kúpalakú sisak takarta, amelynek hasított szemnyílásai zöld fénnyel izzottak.
A vykronok megálltak, felemelték a jobb karjukban tartott göcsörtös faágra emlékeztető tárgyakat és lőttek. A végükből kicsapó plazmasugár leterítették a menekülőket.
Az egyik biztonsági ekkor hajolt ki a láda mögül, és nyitott tűzet a bal szélső vykronra. A lényt hátralökték a mellvértjébe csapódó golyók. A vykron társa egy lövéssel hatástalanította.
Erica úgy döntött, hogy azt csinálja, amit Hawkins tett volna egy vykron támadás esetén. Kijut a raktérből, megkeresi Stevent és vele együtt bepattan a legközelebbi a mentőkabinba.
Elvállt a faltól, és elindult a láda távolabbi vége felé. Seyen futva követte. A csata a hátuk mögött változatlan intenzitással tombolt.
− Hát elmenekülünk? – kérdezte.
− Csak a hősök és a magukat hősnek képzelő hülyegyerekek választják a dicső halált! – válaszolta Jade. A lelke mélyén persze sajnálta a biztonságiakat, ezek a férfiak még egy órával ezelőtt még poénkodtak egymással.
Most meg aki nem hevert égett vagy lövések által darabokra tépett holttestként a padlón, az az életéért harcolt, viszonozva a vykronok lövéseit, vagy a ládák mögé húzódva. Próbálták tartani a helyzetüket, a túlerő pillanatok alatt lemorzsolta őket.
Erica és Seyen ekkor érkeztek a raktér kijáratához. A lány már az ajtónyitó panel felé nyúlt volna, de hirtelen megállt a keze.
Csönd lett.
Erica kifújta a levegőt, és a szeme sarkából látta, hogy a rakteret birtokba vevő tucatnyi vykron úgy céloztak rájuk, mintha csak egy kollektív tudat irányítása alatt álltak volna néhány Hátrébb néhány idegen harcos ekkor tápászkodott fel a földről, úgy mintha csak megbotlottak volna egy banánhéjon, és nem pedig bekaptak egy gépfegyversorozatot. Hátul az egyik ikreket kettétépő teremtmény tornyosult, éhesen méregette Ericát.
Kifújta a levegőt, előbb Seyenre, és a jobb kezébe tartott gépfegyvere pillantott. Ha megfordul, és lehívja a liftet, akkor a vykronok azonnal végeznek velük, ha pedig felveszi velük a harcot, akkor megint csak ők ketten húzzák a rövidebbet. Jade nem tudta elhinni, hogy itt az út vége, és ebből ők már nem tudnak kikászálódni.
Nem fogja magát megadni. Nem akarta vállalni azt a sorsot, amit a vykronok szánnak a foglyaiknak.
Jade nyelt egyet, és magában bocsánatot kért Russeltől, Neyytől és Hawkinstól. Hirtelen felemelte a fegyverét, meghúzta a ravaszt és balra ugrott. Seyen fogta az adást, felszökkent a legközelebbi fémláda tetejére, és a nagydarab teremtményre lőtt. Az felegyenesedett, a golyók a mellvértjébe csapódtak, utána a hasába.  A vykron megrázta magát, hirtelen megragadta a manotot, és a padlóhoz csapta.
Erica közben beugrott az egyik ládákból összerakott gúla mögé, és onnan folytatta a vykronok sorozását. A jobb szélső teremtményt a vállán találta el, míg a második vykron egyszerűen előreugrott, és tűzet nyitott rá.
Jade visszaugrott a fedezékbe, kifújta a levegőt. Seyen közben átugrott a tőle balra lévő ládagúla tetejére, és onnan folytatta a tüzelést. Mikor hirtelen az ő fegyveréből is kifogyott a töltény. Már nem volt idő arra, hogy újabb tárat lökjön be, az egyik vykron egyszerűen becélozta és lőtt. Egy fehér villanás hagyta el a fegyverét, ami eltalálta a manotot. Seyen ájultan zuhant le a dobozok tetejéről, végiggurult a piramis oldalán és hangos csattanással esett a fémpadlóra. Jade úgy látta, hogy még lélegzik.
A lány kifújta a levegőt, és tudatosította magában, hogy a támadóknak élve van szüksége rájuk. A lány lenézett a fegyvere csővére, pislogott párat. Rájött, hogy mire is gondol.
Azt már nem− gondolta magában, és a következő lépését tervezte. Azonban erre már nem jutott ideje, mellette felbukkant egy vykron harcos rovarfejet idéző sisakja. Jadének nem volt ideje reagálni, az idegen lőtt. A lány csak annyit érzett, hogy az elektromos kisülés végigszáguld a testén, a következő pillanatban egy villanás, és ő elmerült a sötétségben.

 
A folyosón végighömpölygő tömeg megállt, amikor a padlón megrázkódott. A remegés pillanatok múlva elcsöndesedett.
− Itt vannak a vykronok, ránk kapcsolódtak! – üvöltötte valaki.
A menekülőkön ijedt moraj futott végig, a következő pillanatban, mint valami ijedt állatok csordája, úgy indult meg a folyosó vége felé, a mentőkabinok irányába.
Russel feljajdult, amikor hátulról nekiment egy kwizek. A fiú félreállt, de ez csak pár percnyi nyugalmat adott neki. Egy család rohant el mellette. Gyorsan átverekedte magát a tömegen, és a falnak vetette a hátát, mielőtt elsodorták volna.
Russel nyelt egyet, és ahogy a menekülőket nézte, nem tudta elhinni, hogy ilyen helyzetbe keverte magát, és másokat. Kifújta a levegőt, és eszébe jutott, hogy Erica még a raktérben van...
Felforrósított fémpengeként hatolt a belsejébe a lány hiánya. És ha már a vykronok a hajón voltak...
Az csak egy valamit jelenthetett.
− Nem – suttogta. – Nem!
A fiú megvárta, míg az utolsó menekülő is elhagyta a szobáját, és eltűnt a folyosó végében, ő pedig elvállt a faltól megindult a raktérbe vezető felvonó felé. Abba, hogy talán erős kereszttűzből kell kimentenie Ericát, vagy, hogy a lány már holtan hever a padlón, bele se gondolt. Csak elindult a folyosón, előre, nem törődött a síri csönddel. Pár lépésnyire volt a felvonótól, mikor megállt az egyik kabin előtt és odapillantott. Az ajtó zárva volt.
A folyosón lévő többi szoba tárva-nyitva állt, de ezt bezárták. Vagy nem foglalták el, vagy még bent maradt valaki. A fémlaphoz szorította a fülét és hallgatózni kezdett, utána az ajtónyitó panelre pillantott. Látta, hogy a középső, sárga lámpa égett rajta, jelezve, hogy bárki is volt bent, nem akarta, hogy zavarják. Ami egy vykron támadás közepén nagyon is különös viselkedésnek tűnt. Ilyenkor normális ember menekült amerre csak tudott.
Nagyszerű, akkor ezen a hajón két őrült van. Ami a legszomorúbb, hogy az egyik én vagyok.
Russel, kifújta a levegőt. Nem gondolta, hogy rendelkezne bármilyen hatodik érzékkel, de mintha egy láthatatlan sziréna szólalt meg volna az agya hátsó részében.
Kopogtatott, és megszólalt.
− Jól van?
Nem jött semmi válasz. A fiú a felvonó felé pillantott, kísértést érzett, hogy elinduljon Jade nyomában.
− Nem akar velem jönni? Szerintem induljon el a mentőkabinokhoz, mert idegenek támadták meg a hajót.
Újabb csend. Russel hátralépett, idegesen hátrasimította a haját és elgondolkodott azon, hogy rárúgja az ajtót. Ezt azonnal el is vetette, mert ő Steven Russel volt, és nem Trent Hawkins.
Ő inkább a saját módszerét alkalmazta. Belenyúlt a zsebébe, előhúzta a csavarhúzóját és lecsavarozta a panel fedőlapját, felfedve az alatta tekergő vezetékeket. Kihúzta a középső LED-hez kapcsolódó vezetéket, és a harmadikba kötötte át, mire az zölden kezdett el világítani.
− A gombok csak az irányítás látszatát adják az embernek, a lényeg - mint mindig - belül van. Ha a zöld LED villan fel, akkor a komputer automatikusan azt hiszi, hogy átkapcsoljuk a cuccot –mondta ezt annak idején Ericának, mikor először alkalmazta előtte a trükköt. Két héttel a vyrlaxi akció után egy nem annyira ismert vállalat egyik fejesét rabolták ki. Már megint olyan szerény vagy – válaszolta akkor a lány.
A belsejébe hasított az a tudat, hogy Jade nincs vele, talán nem is él. Az ajtó kitárult, azonban a szobában nem tartózkodott senki. Belépett, szúrásra készen maga elé emelte a csavarhúzóját. Hogy képes lett volna e vért ontani, még ha csak önvédelemből is.
Berontott a kabinba, körbefordította a tekintetét. Az alsó ágyon egy utazótáska hevert, félig nyitva. Russel előrelépett, hogy megvizsgálja a tartalmát, a szeme sarkából mozgást vett észre. A támadója a sarokban várta. Russelnek csak annyi ideje volt, hogy kitérjen az ütése útjából. A halványan pislákoló lámpák fénye fémesen csillant meg a kezében tartott sokkolón. Annyit vett észre, hogy a fickó kék farmerkabátot és ugyanilyen színű kabátot, valamint fekete pólót viselt. Az arcát ronda ragyák borították, egészen vastag, sebhelyek által barázdált orráig.
Russel megindított egy ütést az ismeretlen hasa felé, az hátraugrott, a jobb kezében tartott sokkolóval előredöfött. A törő későn kapcsolt, az eszköz végén lévő kétágú fémvilla a mellkasához nyomódott, a következő pillanatban az izmai megfeszültek, az idegei lángra gyulladtak.
Az ájulás előtti utolsó emléke az volt, hogy a háta nekicsapódik a fémpadlóhoz. A testébe hasító fájdalom már neki is sok volt. A látása fokozatosan elhomályosult.
A férfi Steven felé lépett, a törő még ki tudta venni, hogy milyen átható zöld, kígyószemekkel méregeti őt. A következő pillanatban a zsebébe nyúlt, elővett egy hasáb alakú szerkezetet, aminek a közepén egy plazmaképernyő ragyogott, az oldalára pedig különös írásjeleket mázoltak valami foszforeszkáló festékkel. Az alak megnyomott egy gombot, mire a padló enyhén megrázkódott, valami dobbant, mint egy óriás szíve, majd újra és újra.
A hajó összes mentőkabinját kilőtték, elvágva a menekülés útját. Russelben ekkor tudatosult, hogy minden elveszett, valamint az, hogy a vykronok valahogy bejutottak egy ügynököt a hajóra.
A következő pillanatban megadta magát az öntudatlanság pihentető állapotának.

 

2014. július 16., szerda

A fájdalomnélküli


A tizenkét löveghajó hegyes orrával áttörte a bolygó felső légkörét takaró vastag felhőrétegen, és elmerültek a sötétségben. A törzsüket fedő zöld festés foltokban már kopott, szabadon hagyva az eredeti, szürke burkolatot.
Egy vonalba fejlődve végigsüvítettek a kopár, szürke sziklasivatag felett. Céljuk a tőlük északra magasodó vasbeton erődítmény volt. Amint közelebb értek, jól kivehetőké váltak a falat védő sínágyúk, amelyek abban a pillanatban feléjük fordultak és halálos össztüzet zúdítottak rájuk. Az egyik vörösen izzó fémlövedék eltalálta az elől haladó gépet, mire az megrázkódott, és irányíthatatlanul pörögve kezdett zuhanni a felszín felé, míg a másodikat egyszerűen tűzgolyóvá változtatta. A többi jármű mint megrémült vadkacsák röppentek több irányba, de csak azért, hogy kitérjenek a nagy kaliberű, de lassan újratölthető fegyverek tűzvonalából és újabb szögből indítsanak támadást. Több irányból támadtak, egyszerre indítva meg a rakétáikat, mire az erőd védművei helyén varázsütésre lánggolyók emelkedtek.
Ryuichi egy egyszerű vállrándítással fogadta el a tényt, hogy meggyengítették a célpontjukat. Csak egy elterelő manőver volt, hogy ő lejuthasson. A pilótafülke megrázkódott, ahogy aprócska, karcsú de mégis halálos veszélyt jelentő űrhajója, a Kage néha balra dőlt egy-egy hirtelen széllökés hatására. Ryuu vállat vont, és egy apró mozdulattal korrigálta a haladását. A fent kavargó légtömeg elrejtette a hajtóművek által kibocsátott hőt. Veszélyes módszernek bizonyult az erőd megkerülésére, de kétségtelenül hasznos volt.

2014. június 24., kedd

A bosszú fogaskerekei

Yeuhn odalépett Borgav egyszerű, kőemelvényen felravatolozott testéhez, mely egy vörös kérgű, lelógól ombú fa árnyékában volt felravatolzva és lepillantott rá.
Egy olyan szentimentális faj, mint az emberek valószínűleg mindent elkövettek volna, hogy különféle hazug trükkökkel elfedjék a csúnya látványt nyújtó sérüléseket, vagy minimum egy vásznat terítenek a testre. Azonban a kirek erre nem voltak kényesek. Ezek a lények egész életükben büszkén viselte sebhelyeit, miért pont a halálában tenne kivételt? Borgav arca sértetlen volt, de a koponyája felső része teljesen eltűnt. Ez arról árulkodott, hogy nem is harcolhatott az életéért, egyszerűen csapdába csalták és megölték. Yeuhn tudta, hogy bárki is szervezte meg a kelepcét, az a két szerencsevadászt használta csalinak. És ő erről későn értesült. Már tíz perc is elmúlt azóta, hogy Borgav elhagyta a kertet, mikor beérkezett egy hívás a Khorto nevű devriaitól. Ebből kiderült, hogy a lény ugyan beszélt egy emberrel és egy manottal, de azok nem Hawkins és Neyy voltak. A manot nem Borgav halála miatt volt dühös, hanem azért, mert becsapták egy ilyen gyermeteg trükkel. Erre még rá is tett egy lapáttal az, amit az érkező kir pap mondott, miután szemügyre vette a holttestet.
A lény már előrehaladott korban volt, erről árulkodtak a már megfeketedett szarvai és a bőrét borító vörösesbarna szarupikkelyek, míg a testét befedő fekete, vörös halálfejekkel és démonokkal telehímzett talárja bizonyossá tett, hogy egy vérpappal van dolga.
Miután megnézte a holttestet, elmondta, hogy nem lehet eltemetni.
− Miért nem? – kérdezte meg nagy sokára Yeuhn.
− A koponya a lélek, az emlékek és a történet otthona. Ha megsemmisül, akkor Borgav nem léphet át a vérfolyamon...
− Az arca még megvan – morogta a manot.
− A koponya legszentebb része megsérült. A temetési szertartásunk része a halott lefejezése, azonban ez így nem lehetséges.
Yeuhn kifújta a levegőt. Próbálta leküzdeni a késztetést, hogy nekirontson a vérpapnak. Tudta, hogy ő húzná a rövidebbet, azonban az, hogy azt a lényt, akinek  hűséget fogadottaz utóbbi minden veszélytől megvédett, így kezelik, még ha holtában is, még jobban feldühítette.
− Biztos van valami kiskapu.
− Kiskapu? – kérdezte a kir értetlenül.

2014. június 17., kedd

Csendkirály

Hawkinst a fejsebéből kiinduló, és a koponyája belsejében szétterjedő zsibbadás ébresztette fel. Ezzel egy időben jutott el az orrába a szúrós, mentolos szag.
A fejét valami nedves és hideg dolog ölelte körbe, a férfi azonnal odanyúlt, puha textilt érzett.
− A fenébe – motyogta.
Kinyitotta a szemét, az ágyán feküdt. A homlokát és a tarkóját fehér fejkendőként kötés takarta.
A szerencsevadász feltápászkodott és megszédült egy pillanatra, azonban hamarosan visszanyerte az egyensúlyát. Bármilyen füvet is kent a sebére Neyy, de csökkentette a fájdalmat. A viszketés arról árulkodott, hogy szépen gyógyult. Neyy-t a központi helyiségben találta. A manot éppen megpróbálta visszarakni AT fejét a robot, asztalon heverő testére. A halk mormogásokból ítélve nem sok sikerrel. A robot bal hüvelykujja megmozdult, de ez valami robotikus idegei reakció lehetett.
− Még pihenned kellene – mondta a manot, kihúzta a vezetéket és egy újabb kombinációval próbálkozott. – Bocs a bűz miatt. A chorofű gyorsítja a gyógyulást és igen, a szaga azonnal felébreszti az eszméletlent.
A fejére úgy nehezedett a tompaság, mint egy nehéz takaró. Ez dühítette, cselekedni akart valamit. Vissza akarta tenni a kommunikációs antennát a helyére. Az az egy esélye volt arra, hogy rátaláljon Ericáékra valahogy.
− Jó, én meg űrruhát húzok és kimegyek megszerelni az antennát.
− A legjobb módszer a lábadozásra. Nullgravitációban antennát szerelni, egy szűk szkafanderben, amiben bármikor elájulhatsz. – A manot maga elé emelte a robot fejét. – Figyelj, én mint az orvosod, nem javaslom.

2014. június 10., kedd

A robotizált küklopsz támadása


Hawkins próbált nem törődni a szédüléssel, a fejfájással és a tarkóján lévő sebbel, mikor elgurult a rakodórobot talpa elől.
Az 5 méter magas és ormótlan gépezet nem volt több, mint egy humanoid targonca. Brutális kinézetű karjai és lábai szilikoninak által összekötött fémblokkok. Hasáb alakú fejének közepén egy jókora mechanikus szem méregette a világot, míg a kezei helyén hosszú, felfelé hajló fémrudak meredeztek. Mellkasi lemezére egy számsort gravíroztak: BT 500.
Hawkins egyszer találkozott ezzel a típussal, és nem fűzött hozzá szép emlékek. Amikor még a tengerészgyalogságnál szolgált, az osztaggal egy raktártelepre vették be magukat néhány devriai szélsőséges elől. Hogy megtisztítsák maguk előtt az utat, átprogramoztak néhány ilyet és szabadon engedték őket. Hawkins tudta, hogy ezeket a robotokat arra tervezték, hogy a legrosszabb körülmények között is dolgozzanak, az is belefoglaltatott ebbe, hogy a programjukban ott volt egy egyszerű védelmi algoritmus. Ezer olyan ragadozó volt, amelyek számára zsákmányt jelentettek ezek a gépek.
A BT robot jobb karjával Hawkins felé döfött, azzal a céllal, hogy felnyársalja a férfit. Trent azonnal felállt és ezzel egy időben hátraszökkent, kikerülve a gép hatósugarából.
− Neyy, Istencsapás manőver! Most! – kiáltotta Trent, és hátrálni próbált a felé robogó robot útjából, az azonban öles léptekkel csak közeledett. A szeme sarkából látta, ahogy Neyy négykézláb a Renegát felé szökkent, felrohant a rámpán és eltűnt a raktér sötétjében. Trent addig maradt táncolni a géppel.
Eszébe jutott egy régi mondat, egy emlék egy másik életből. Ő és egy vörös hajú lány egy fa alatt üldögéltek, fogták egymás kezét. Ő valami vicceset mesélt Aileenek, az pedig leheveredett a fűbe, szinte sírt a röhögéstől és elhaló hangon csak ennyit mondott Hawkinsnak.
Olyan goni vagy! – visította Aileen. Hawkins számára, csak az volt biztos, hogy ezután valami kellemes jött, legalábbis kellemesebb, mint amilyen érzést várt volna, ha nem ugrik el a robot jobb oldali rakodóvillájának hatósugarából. Neyynek elvileg már meg kellett volna találnia a meglepetést a padlóba rejtve. Azonban úgy festett, hogy késik.
Akkor tehát én szépen maradok táncolni.

2014. június 3., kedd

Idegen emlék

− Kérem, fejezzék be a beszállást. A Palmar Űrtársaság Klondike szállítóhajója üdvözli az új utasokat.
Erica kikerült egy devirai családot, és közben le sem vette a szemét Russel egyre távolodó hátáról. A lány szinte rátapadt a srácra, valójában már a dokktól követte, nem hagyta, hogy eltűnjön a előle. Ezt a képességet még a Sigma űrállomáson fejlesztette ki, azokban az időkben, mikor a pincérnői fizetését zsebtolvajlással egészítette ki. Makacs ragadozóként tapadt rá a kizsebelendő prédájára, így könnyű volt Russel nyomába erednie.
− És még azt hittem, hogy Hawkins a nehéz eset! – ripakodott rá végül a törőre. – Ne próbálj meg lehagyni, mert úgy rád tapadtam, mint egy nyomkövető rakéta!
− Menj vissza a Renegátra! – szólt vissza a fiú, elkanyarodott egy nagydarab, mindkét mancsába bőröndöket szorongató manot útjából. – Nem kértem, hogy gyere velem!
− Nem akarok veled menni, hanem vissza foglak vinni!
Steven azonnal becélozta a legközelebbi kabin ajtaját, és belépett rajta. Erica követte. A helyiség szűk volt, a berendezése spártai. A falhoz egy emeletes ágyat állítottak, mellette egy ebédlőasztal volt. A kabin jobb oldalából egy kisebb fürdőszoba nyílt.
Steven szembefordult a lánnyal, aztán az utazótáskáját az alsó ágyra dobta.
− Figyelj, addig nem tudok  aludni, míg meg nem nézem, hogy mi újság a Telluson. Ha csak annyit tudsz mondani, mint Hawkins, akkor kösz, már hallottam.
− Tényleg vissza akarsz menni arra a helyre, ahonnan elmenekültél? – kérdezte Jade.
− Ez az egyetlen esélyem, hogy megszüntessem a rémálmokat. – Steven vállat vont. – Nincs olyan éjszaka, amikor ne álmodnék a katasztrófáról. Nem tudod, hogy milyen érzés az, amikor minden éjszaka látod a halálukat.
Erica a plafonra nézett, utána visszapillantott Stevenre. Most is látta maga előtt, ahogy a bátyja légpárnása karambolozik azzal a terepjáróval. Ahogy egy izzó tűzgolyóba egyesülnek, akár az ég felé emelkedő, sötét füstoszlopot.
  Steven, tudom milyen érzés.
− Hogy mi? – kérdezte a fiú.

2014. május 27., kedd

Vér a márványon

Borgdav palotája a tér túlsó végében terpeszkedett, bár inkább tűnt erődnek az azt körülvevő fémfal és tetején gubbasztó sínágyúk akárcsak az elől lévő szegecselt titaniumkapu miatt.
A teret egy óriási mozaikkép fedte. Csatázó kireket ábrázolt, akik hol lándzsát döftek az ellenfelük szívébe, hol puszta kézzel tépték szét az ellenséges törzs harcosát, közben a háttérben pokoli lángnyelvek tomboltak vagy leírhatatlan, sárkányra emlékeztető vadállatok estek egymás torkának, vadul karmolva és harapva egymást. Az egész jelenet közepén, mint ha magából a csatából emelkedett volna ki, egy kir harcost ábrázoló márványszobor állt.
Hawkins és Neyy megálltak előtte.
− Úgy fest, hogy van az a pénz, amiért egy hasonlót a hajómra engedjek– suttogta Trent.
− Nem is tudtam, hogy xenofóbiás vagy – mondta a manot.
− Nekem csak a lehetőségekkel van bajom, hogy a jelenlétében valami hülyeséget mondok.
Neyy bólogatott, közben megvakarta a fülét.
− Akkor egy jó tanács: ne adj erre alkalmat.
− Megpróbálom Neyy, de ismersz, ami a szívemen, az a számon.
− Akkor mondjuk tisztítsd meg mindentől a szíved.
A lény, amit a szobor ábrázolt, enyhén szólva sem volt a bizalomgerjesztő. kirek alapvetően emberszerűek voltak, de ez a két karban, két lábban és egyetlen egy fejben ki is merült. Roppant méretű mellkasuk, keskeny darázsderekuk, izmos lábuk és karjuk, amelyek egy-egy háromujjú kézben végződtek. A legrémisztőbb látványt a fej nyújtotta. Az ívelt, alacsony homlok kiugró ereszben végződött, ami alól két apró szem méregette gőgösen a világot. Kiálló arccsontjáról egy bőrlebernyeg lógott le, eltakarva erős állkapcsa mindkét oldalát. Hegyes állából kettő, egymás felé hajló csonttüske nőtt ki. Míg az agykoponyája két oldalán nyársalakú szarv meredezett és ért túl feje hegyes búbján.